Miért nem tanulunk a sikerekből?

“Without failure, I would not be here. I did more than 30 expeditions to 8000m+ peaks but I did not learn from the 18 times I succeeded, I learned from the times I failed”.

Rheinhold Messner mondta egy konferencián, de nekem nem igazán tetszik. Vannak ugyanerre a témára magyar közmondások is, pl. a bolondról es a saját káráról, de én akkor sem értek egyet. Ez ilyen bosszantó kuruc dolog lehet.

“A siker tulajdonképpen munkánknak azt az egy százalékát képviseli, amely a kudarcnak nevezett másik kilencvenkilenc százalékból ered.”

olvasom egy blogon, azaz a gondolat, miszerint a kudarc a tanulás fontos forrása, még mindig tartja magát. De nem vagyok meggyőzve, még mindig zavar engem ez a ”tanuljunk a kudarcokból”. Főleg ha arra gondolok, milyen sokan ismételjük meg hibáinkat, azaz úgy látszik bolondok vagyunk, nem okosak és nem tanulunk saját balfogásainkból. Igaz, hogy az okosok is  hajlamosak szintén elkövetni ezeket a hibákat, szóval mi is a helyzet ezzel az egésszel?

Mi történne, ha felvetnénk azt az eretneknek tűnő gondolatot hogy azért nem tanulunk a sikerekből, mert nem is foglalkozunk ezzel a kérdéssel. A kudarcok elemzésére több tucat bejegyzést találni minden nyelven az interneten, de mi van a sikerek elemzésével? Azért kérdezem, mert ha jól tudom, a Természet (legalábbis az egyik, uralkodó magyarázat szerint) folyamatosan tesztelgeti a lehetőségeket, új dizájnokat próbálgat és a sikerteleneket egyszerűen elveti.  Azok bizony kihaltak/kihalnak, a sikeresek maradnak, mert tudtak/tudnak alkalmazkodni. Akkor hogy is van ez pontosan? Ez most a kudarcokból vagy a sikerekből tanulás, fejlődés folyamata? Nekem nem úgy tűnik, hogy a természet túl sokat vacakolna a dinoszauruszok kihalásával (problémamegoldó workshopok, A3 , egyebek), hogy elmélkedne a kudarcokon. Inkább aránylag nagy sebességgel a túlélőkkel foglalkozik… de persze mivel nem vagyok szakértője ennek a területnek, lehet, hogy tévedek.

Vagy vegyünk egy másik , időben közelebbi történetet: a  repülőgéppel a Hudson folyóra sikeresen leszálló pilóta sikeréből sok pilóta tanult, úgy olvastam. Bár nagyon nehéz megismételni akár szimulációban is, de egy lépessel közelebb vagyunk ahhoz, hogy ezt bárki megtehesse. Mi lett volna, ha lezuhan, mindenki vagy sokan meghalnak. Abból is tanultunk volna, abban biztos vagyok. Lett volna abból is egy NG sorozat epizód, dokumentáltunk volna egy rakás beállítást (szögek, sebességek, szárnyak, fékek, futómű, akármi) amiről tudjuk, hogy nem jó. Egy rossz beállítás. Még mindig van ”n” másik, ami szinten nem jó. Ami majd máskor okoz haláleseteket, es akkor már 2 ismert rossz beállításunk lesz, n-2 esetnél járunk. És így tovább.  A kudarcok okait ugyan igyekszünk elkerülni, de még mindig nem tudjuk a sikerhez vezető beállításokat, tevékenységláncokat. Nem sikeresek vagyunk, csak elkerüljük a kudarcokat. Ez egy hosszú út is lehet, mire a kudarck kipipálásával a sikerhez érünk, ha odaérünk egyáltalán. Nem rossz folyamat, de talán nem is az egyetlen.

Felteszem tehát a kérdést: mi ez a vonzódásunk a hibákhoz? Hova vezet, ha például egy vállalatnál mindig a hibák kommunikálása a tanulás forrása? Kétségtelen előnye, hogy megtanuljuk elfogadni a hibákat, mint a fejlődés egyik lehetséges forrását. De véleményem szerint nem szabad kizárólagossá tenni. Értem én, hogy vannak olyan kultúrák, ahol nem jó sikeresnek lenni és nem is jó erről beszélni, nem lehet büszkének lenni, de ez szerintem szimpla hülyeség. Ahogy olyanok is vannak, ahol a hibákat kell eltussolni, és lehet hogy van ahol a kettőt együtt művelik, nem tudom pontosan. Azt gondolom egyébként, hogy nem kellene sok időt eltöltenem egy olyan kutatási anyag megkeresésével, hogy hányszor követik el vezetők ugyanazokat a hibákat egy cég élén, látszólag mindenféle tanulás nélkül. A végén általában belebuknak, de sajnos sok esetben nem az elsőbe, hanem a sokadikba. Az első után mondják maguknak és a világnak, hogy majd akkor ebből tanulok. Aztán nem, és ennek sok más ember látja kárát…

A best practice, a benchmark, a yokoten mind olyan módszerek, amelyek segítségével mások sikereit ismerhetjük meg. Ha megértettük a problémát, aminek megoldása közben a sikeres módszerek, eszközök születtek, akkor képesek leszünk lemásolni ezt a sikert. A legenda szerint a Ford gyártósorának gondolata egy hentesüzemben született, ami azért elég távol álló terület egy fordos mérnöknek. Az persze szintén igaz, hogy az akkori gyártósorból sok kudarcon és néhány sikeres beállításon kersztül vezetett az út a mai gyártósorokig.

Nincs igazi zárszavam ehhez a bejegyzéshez. Igazából az egyetlen célom az volt, hogy mások is gondolkodjanak a sikereből való tanulás lehetőségén. Ehhez legalább két helyről vettem kölcsön jó gondolatokat: innen és innen.  Azt hiszem, hogy az lenne a jó, hogy amikor hasonló történetekről van szó, mondjuk egy konferencián, akkor ne csak arról beszéljünk, hányszor nem sikerült felmásznunk a ccsúcsra és miért, hanem arról is, hogy amikor sikerült, akkor miért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*