Mindegy

Az a helyzet, hogy a mindegy a probléma. Nem aktuálpolitikáról beszélek, hanem a munkahelyi világról. Ott is probléma, ha mindegy. Én azt mondom, hogy van itt egy kis félreértés szerintem: nem ahhoz kell bátornak lenni, hogy ne legyen mindegy, az az igazi bátorság, ha eldöntjük, hogy mindegy. Ez talán nem igazán érthető így, pedig elég egyszerű: ha mindegy, akkor úgy maradnak a dolgok, ahogy vannak, és ahogy esetleg nem szeretjük őket. Holnap reggel is az lesz, ami ma reggel már bosszantott, és így tovább. Mit ez, ha nem bátorság?

Mit tehetünk, kérdezhetik Önök? Például azt, hogy nekiállunk fejlesztési lehetőségeket keresni. Nem problémákat, mert azt sokan tudnak, ahhoz csak kritikai érzék kell valamilyen szinten. A fejlesztési lehetőséghez meg kell tanulni látni, és el kell menni oda, ahol az adott dolog történik. Tudni kell megfigyelni (nem beleszólni, nem okoskodni), majd tudni és merni (!) kell kérdezni. Azt hiszem ez az első mérföldkő: merni kell kérdezni. Nem szégyen az, ha kérdezni kell, az nem a tudatlanság jele, hanem tudásvágyé (gondoljunk csak a gyerekek miértjeire). A szégyen az, ha nem szabad kérdezni, vagy ha nem kapunk válaszokat. Nem a mi szégyenünk, hanem azoké, akik nem válaszolnak, pedig esetleg tudják mit kellene mondani. Az is szomorú, ha nem tudják a választ és ezt nem akarják elárulni, mert az esetleg presztízsveszteségnek tűnik.  A fejlesztési lehetőségekre visszatérve, ha már elmentünk, megfigyeltünk és kérdeztünk, akkor felelősséggel tartozunk azoknak, akiket megfigyeltünk és akiktől kérdeztünk. Ha nagyon sarkítani akarnám, akkor úgy járunk mint a róka és a kis herceg: amíg oda nem mentünk megfigyelni, kérdezni és beszélgetni, addig csak egy ugyanolyan tanácsadó vagyunk a munkatársak számára, mint a többi száz- meg százezer. Nincs szükségük ránk és nekünk sincs szükségük rájuk. De utána megváltoznak a dolgok, ugye emlékeznek a sztorira? Ha ráléptünk az útra, végig is kell menni és segíteni kell az embereknek, hogy ők is megtanulják, hogy lehet olyat, hogy nem mindegy.

Nem én találtam ki ezt a dolgot a mindegyről, Ady Endre volt, 1913-ban:

A Mindegy átka

Sorakoznak s elfutnak a hetek,
Mintha kórház-szagtól futnának.
Talán nem volt soha ilyen beteg
Az Élet, mely szennyesen bukdos
S nem tud eljutni tiszta kúthoz.

Máskor se volt itt élni jó dolog,
De viharok sűrübben jöttek
És többen voltak zúgó bátorok.
Most már a reménytelen Mindegy
Túlságosan meggyőzött minket.

A Mindegy, mi ma mindent összetör,
A lágy ujjakat összefonja,
Hogy nem szorul össze az ököl.
S hogy itt még valami teremjen,
Gyertek, menjünk a Mindegy ellen.

Igenis: kell a bátor lobbanás
S nem élet, hogyha nem kiáltjuk,
Hogy minden vannál mindig jobb a más.
Gyujtsuk ki jól a sziveinket:
Csak azért se győzhet a Mindegy.

1913

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*