Az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton

Mostanában sajnos divat utálni a magyar focit és értetlenkedni azokon, akik szeretik. Tükörneuronok, az hiányzik nekünk, magyaroknak. Vagy ha nem is hiányoznak, a működésük enyhén szólva elégtelen. Azért ugyanis, mert mostanában olyanok is “szeretik”  a focit, akiket sokan mások nem szeretnek, és olyanokat tesznek, ami sokaknak nem tetszik, nem kellene örülni annak, ami történik. És nem kellene bántani azt, ami másnak fontos.

Valamikor a 80-as években kezdtem el a Rába ETO mérkőzéseire járni, edzőmeccsekre is. Volt szerencsém az FC Kaiserslautern elleni 7-0-hoz, ahogy a Standard Liege elleni 3-0-t is láttam. Láttam azt is, ahogy a rend védelmezői szájkosaras német juhászokkal hozzák rendbe a kicsit lelazult szurkolókat egy meccs után (talán az Újpesti Dózsa ellen volt, már nem emlékszem pontosan). Szerettem meccsre járni. Aztán sokáig nem voltam, a 2000-es évektől jártunk újra, családostul, néha vidéki meccsekre is, összekötve egy kis kirándulással. Azaz nem vagyok fanatikus szurkoló.

Mostanában nem a labdarúgók, a politikusok vagy az előzetesben ülő tulajdonos jutnak eszembe. Inkább azok, akik a klubnál dolgoztak. Láttam őket munka közben és láttam őket boldogan, amikor az aranyérmet ünnepelték. Nagyon szerették a klubot, szerették a munkájukat, annak és abból éltek. Nem loptak, nem mostak tisztára pénzeket, nem tüntettek el milliókat. Sajnos azt látom, hogy akármilyen cikk jelenik meg az ETO-val, a magyar focival kapcsolatban, rögtön megy a szakértés arról, hogy nem is kell nekünk ez a szar foci, jobb is, hogy így történt. Van aki egyenesen bedózerolná a stadiont. Talán a politika, a politikusok viselkedése miatti, részben tehetetlen dühünk csapódik le így, nem tudom. Talán egyre inkább elhatalmasodik az érzés, hogy túl keményen dolgozó, túl kis emberek vagyunk mi ahhoz, ami történik. Ahogy egy pécsi szurkoló mondta egy riportban.

Sajnos úgy tűnik, hogy az nem érdekli a kritikus, bedózerolós népeket, hogy ebben a történetben nem (sem) a foci a lényeg, hanem az emberek. Nem a labdarúgók, a politikusok vagy a tulajdonos. Hanem azok az emberek, akik a klubnál és a klubnak dolgoztak. Akik tényleg dolgoztak, szívből és szeretetből, sokszor fizetés nélkül is. Nem azok, akik csak bejártak oda (volt belőlük is, bőven). És természetesen a szurkolók, akik mindenhová elkísérték a csapatot, külföldre is. Akiket nem érdekelt a politika, csak az ETO. Sajnálom őket és sajnálom, hogy nem lesz egy darabig NB1-es meccs Győrben vagy éppen Pécsen.

Az utolsó előtti győri, hazai meccsen egy nálam idősebb úr ült le mellém a stadionban. Feszülten nézte végig a második félidőt, majd a meccs végén, amikor megtapsoltuk a már az NB3-ba sorolt csapatot, ő is sírt egy keveset. 86 éves vagyok, mondta egy másik szurkoló egy riportban, lehet, hogy mire visszajutunk, már nem élek.

Sose halunk meg, énekelték a szurkolók. De jó is lenne! Addig is megérné, a tanulnánk valamit a tükörneuronokról, az empátiáról, a megértésről. Mindannyiunkra ráférne.

“Engem a futball megtanított győzni, és megtanított veszíteni is, és megtanított arra is, hogy az öröm úgyis felülkerekedik a bánaton, és hogy a gól maga a boldogság, a gyógyír minden addigi kihagyott helyzetre…” (Fehér Miklós, 1979-2004)

Úgy legyen.

http://www.keepinspiring.me/wp-content/uploads/2012/03/maeve-greyson-quotes-about-not-giving-up-staying-strong.jpg

ui. épp most, az U20-as világbajnokságon, a győri nevelésű Mervó Bence berúgta 4. gólját. Most éppen a braziloknak.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*