Kiégés

http://www.das-burnout-syndrom.de/wp-content/uploads/sites/14/2014/08/shutterstock_125936975.jpg(http://www.das-burnout-syndrom.de/)

 A kiégést (burn out) szerintem sokan -ahogy én is- a “modern” kor egyik szomorú jellemzőjének tartják. Pedig nem az. Herbert J. Freudenberger már 1974-ben leírta, ő alkotta meg magát az elnevezést is. Azóta mások pontosították a leírását, magyarul kicsit szűkszavúan pl. itt, németül, részletesen és strukturáltan itt olvashatunk róla. Van a témával kapcsolatban Startlap is (nem is tudtam, hogy még létezik a Startlap :).

Amiért a téma eszembe jutott, az ez a cikk. Kettős érzésem van, mert a címben szerintem nagyon helyesen utal a szerző arra, hogy a kiégés nem kizárólag az érintett “hibája”, hanem sokkal összetettebb probléma. Aztán később a cikkben szinte arcon üti az embert ez:

Mi az oka a kiégésnek?

TE! Elsősorban…

Kemény, de legalább elgondolkoztatja az embert… viszont a probléma valóban sokkal összetettebb annál, minthogy teljes egészében az érintettre toljuk a felelősséget.

Ki gondolna a gondtalan főiskolai évek alatt a munkahelyi kiégésre, el sem tudjuk képzelni, hogy ez 30 éven belül elérhet minket, pedig a megelőzést még a diákévek alatt el kéne kezdeni.

írja a szerző és ez egy nagyon jó gondolat!  Én azonban nem csak a később részletesen tárgyalt “olyan munkát végezzünk, amit szeretnénk” kérdésre szűkíteném le a problémát, mert az ennél véleményem szerint sokkal bonyolultabb. Egyébként is komoly kétségeim vannak azt illetően, hogy ez mennyire kivitelezhető, gondolom erről a Tisztelt Olvasók is tudnának ezt-azt írni. Mert mi van, ha a munkát amúgy szeretjük, de a munkahelyet (céget, vezetőt) már nem igazán? Másrészt melyek azok a tantárgyak, kurzusok, bármik, amelyek a közép- és felsőoktatásban felkészítik az erről felelősséggel gondolkodó, érdeklődő fiatalokat a stressz kezelésére, a saját jogaikért történő kiállásra, a jövő tervezésének módszereire, hogy csak néhányat említsek? Arról nem is beszélve, hogy a már dolgozó felnőttek számára hol van az elérhető segítség? Értem én, hogy tele az internet mindenféle nyelven az okosságokkal, amiből legalább felismerhetem, ha gáz van, de az átlagjövedelemből egy családos felnőtt a számlák, hitelek után biztosan ki tud fizetni egy szakembert? Azt sem hiszem egyébként, hogy a kiégés valamely (főleg a késői) fázisában vergődő érintett pont a tünetei után kutakodik majd az interneten…

Csak azért kötözködöm, mert a család, a baráti társaság nem biztos, hogy tud segíteni, miközben a szerepe jelentős lenne. Mintha a magyar társadalom nem lenne igazán elfogadó és támogató a lelki problémákkal szemben, legalábbis ez az én véleményem az én generációmról. Ráadásul a család és a barátok is keményen dolgoznak, gyereket nevelnek, hiteleket fizetnek, elfoglaltak, fáradtak, nem nagyon tudnak (akarnak?) mások problémájának megoldásában segíteni. Érdekes, hogy a hivatkozott német oldalon külön menüpont szolgál az ismerősök, családtagok szerepének tárgyalására. Elképzelhető, hogy a nemrégiben már említett kulturális különbségek ebben az esetben is döntő szerepet játszanak.

Az üzenet mindentől függetlenül egyértelmű: vezetőként vegyük észre, hogy a beosztott nem darabszám, nem költségfaktor, hanem egy ember! HR-esként vegyük észre, ha a vezető nem így gondolkodik, beosztottként vegyük észre, ha a dolgok már nem klappolnak körülöttünk, és barátként, jó ismerősként figyeljünk oda egymásra!

5 thoughts on “Kiégés

  1. Igen, valóban nagyon fontos, de egyelőre még csak lappangó probléma ez a mai társadalomban. Most még csak ott tartunk, hogy igyekszünk a legjobbat nyújtani, de idővel elérkezik az a pont is, amikor az ember elfárad és ezt nem engedheti meg magának sok ember, hogy csak úgy váltson, amikor már számlák, gyerek, család is van.
    Szerintem ezzel a problémával is lehetne foglalkozni az oktatás keretein belül, akár szabadon választható tréningek keretében is, mint ahogy mondjuk alapvető jogi, állampolgári vagy gazdasági ismeretekre is szert kell tennünk.

  2. Bizonyos idő után valószínűleg minden tevékenység monotonná válik, főleg, ha nem kedvtelésből, hanem “muszáj”-ból végzi az ember. Legcélravezetőbbnek azt tartom, ha a vezetőnkkel, munkatársakkal keresünk megoldást.
    A személyes felelősséget semmiképp sem vitatnám el, mert a magyar kultúrában fokozottan jelen van a felelősség hárítása. (Szerintem aki szeretne, meg tudja találni a módját, hogy segítsen önmagán. Kétlem, hogy pénz kérdése, ugyanis találni önkéntesen működő szervezetek is.)
    Ugyanakkor az oktatásba való integrálás érdekes problémakör. Kérdés, hogy évek távlatából fog-e emlékezni valamire az elhangzottakból a diák/hallgató, amiket anno nem is tudott mihez kapcsolni, hiszen annyira elképzelhetetlen és távoli volt a kiégés lehetősége.
    Véleményem szerint az önismeret fejlesztésben lehet a megoldás, hogy képesek legyünk felismerni a korai jeleit a motivációvesztésnek, és még időben lépni.

  3. Az oktatásba nem a kiégés kezelése kerülhetne bele (hiszen ezt a tudást valóban nehéz mihez kötni, ha nincs ilyen jellegű problémája az embernek), hanem annak megelőzése: a figyelem felhívása az időszakonkénti megújulásra, a stressz kezelésére, megfelelő minőségű kapcsolatok kialakítására, fenntartására. Ha jól tudom, a kiégésre akár facebookos bejegyzésekből, képekből vagy éppen mindezek hirtelen eltűnéséből is lehetne következtetni, így még a személyes találkozások hiánya sem lehet mindenképpen kifogás. Oktatás alatt sem feltétlenül csak felsőoktatást vagy középiskolát értek, hanem a felnőttoktatást, a céges képzések világát is.
    Mondjuk ha már a cégeknél tartunk: a HR szakma azért arra is odafigyelhetne, hogy a motivációs rendszerek, a horizontális és vertikális fejlesztések, rotációk, kiküldetések, projektmunkák segítségével elkerülhető legyen a kiégés a vállalatoknál.

  4. A kiégés részben tényleg a saját felelősség, de tehetünk ellene. A munkán kívül meg kell találni azokat a tevékenységeket, amik örömet szereznek. Ha nem is igazán szeretjük a munkánkat, de a szabadidőnkben van valami, ami feltölthet pozitív energiával, akkor nem égünk ki. Mindig keresni kell az új lehetőségeket, és a kihívásokat. Ha már unjuk a munkánkat, és nem tesz boldoggá, akkor merni kell tovább lépni valami új felé.
    Ha valaki nem teheti meg, hogy szakembert keressen fel, akkor a barátaival is beszélhet. Egy pszichológus előadásán hallottam egy jó ötletet ezzel kapcsolatban. Bizonyos időnként találkozzunk a legjobb barátunkkal, akivel bármit megbeszélhetünk. Először beszéljen az egyikünk a problémáiról (azokról a dolgokról, amik foglalkoztatják), és addig a másik csöndben hallgassa végig, majd utána fordítva. Nem kell tanácsot adni a másiknak, elég, ha csak meghallgatjuk, már ez is sokat segít.

  5. Bár a cikk és a blog is a munkahelyre összpontosit,szerintem a kiégés oka származhat a magánéletből is,legyen az egy komolyabb betegség vagy fontos mégis rajtunk kivül álló dolog,és ezekben a dolgokban kiégés okát elsősorban mint az adott személyt megállapitani nem lehet,sem szabad.
    Egyetértek a cikkel abban hogy ismerjük fel ,de ha felismertük attól még nem fogadtuk el nem néztünk szembe vele és ez nem is jellemző szerintem az emberekre,bár lehet hogy csak magamból indulok ki.
    A pihenést, a teljes kikapcsolást nagyon fontosnak tartom,különben az egész dolog csak halmozódik az emberben,azt vettem észre hogy kevés ember él a jelenben,a legtöbbször elvágyódunk a jövőbe vagy egy múltbeli eseményt idézünk fel magunkban.A pihenés és a jelen kiélvezése vagy megélése szerintem ezt a halmozódást megállitja de nem oldja meg a kiégés problémáját,annak okai ugyanúgy ott vannak és maradnak is ameddig ténylegesen nem változtatunk.
    De hogyan változtassunk ha elvesztettük az idealizmusunkat, a pozitiv hozzáállásunkat, az egész célba vagy tervbe vetett hitünket…
    Erre nincs általános válasz, maximum afféle irányadás amit a cikk is ir, ott a család és a barátok,de az emberek nem szivesen mondják el másoknak hogy ,,segitségre van szükségem,, magunknak is nehezen valljuk be.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

*